A Princz család származását tekintve hivatalosan a betelepített sváb népektől eredeteztethető ... vagy mégsem?
Már nagyapánk fejéhez is, csak mint valami homályos régi szégyent, vágta a vita hevében hozzá nagyanyánk, hogy bezzeg az ő őse meg csak egy talált gyerek!
Ez ébresztette bennünk a kutatási vágyat, hogy utánanézzünk, valóban egy talált gyermek-e valamikori ősünk. Persze a kutatás előtt a legendát kellett jobban megismerni:
Egyszer réges-régen, Mór határában az erdő szélen, a hóban egy kosárkát találtak a falubeliek. A kosárban egy csecsemő volt, díszes ruhába öltöztetve. A sok pompa miatt elnevezték Princ-nek, ami magyarul annyit tesz: Herceg.
Ennek az ismeretlen gyermeknek a leszármazottai vagyunk mi, móri Princzek.
Bár a legenda nem túl hosszú, mégis egy kis misztikus ismeretlen bujkál a mélyén: Kik is vagyunk igazából? Honnan származunk? Apánk még ízig-vérig sváb (is), de ki valójában? Milyen vér csordogál ereinkben?
A kérdések legmélyebb lényegünket érintik, ha a legenda valóban igaz ...
Mindezideig a családi perpatvarnál nem jutott tovább a legenda, és komolyan senki sem foglalkozott azzal, mennyi ebből a valóság. Minden ősünk, mint tőzsgyökeres sváb élte életét, és fel sem merült bennük a kétely, hogy mindez másként is lehetne. Egyikük sem érezte idegennek magát e világban, így joggal telepedhet kétely érdeklődő szívünkben, nem csak egy otromba, túl hosszú életű tréfa áldozatai vagyunk-e? Lehet, hogy nem csak nagyanyánk vágyott visszavágni nagyapánknak a vita hevében, hanem már valamelyik régebbi ősünk is? De hát akkor minek a fényes körítés? Talán egyik ősünk tréfásabb volt az átlagosnál? Vagy valaki más a faluból?
Túl régi a történet, és túl kevés a nyom. Lehet, hogy már soha nem tudhatjuk meg, mi is történt valójában? (Kata-Döme eltérő véleményen vannak: Döme szerint ez kérdőjel, Kata szerint pont. Szerinted? Amíg döntetlenre áll, addig a feszültség fokozása érdekében a kérdőjel marad.) Lehet, hogy a család eredete már örökre homályba burkolódzott? Lehet, hogy ... vagy mégsem?
A kérdések helyett nézzük inkább a válaszokat. Mit lehet kideríteni ma e legendáról?
A történet szerint Mór határában egy erdő szélén találták a gyermeket. Aki járt már Móron, vagy megnézte legalább honlapján látképét, az tudhatja, hogy a történet már itt is hibádzik. Igaz ugyan, hogy Mór a Vértes lábánál fekszik, de határához se közel, se távol nincs erdő. (Csak nagyon távol, de az meg már nem a határához.)
Ennyi lenne hát? Már az első pillanatban kiderül, hogy mese csupán az egész? Azoban ha mélyebbre ásunk a múlt változásaiban, kiderül, hogy Mór határából csak mostanra tűnt el az erdő. Az 1800-as évek óta fokozatosan irtották az - akkor még határig érő - erdőséget, hogy mind több termőterületet nyerjenek, leginkább az országszerte híres móri ezerjó termesztéséhez, de természetesen más gazdasági termeléshez is.
A termőterület nőtt, az erdő pedig mindinkább távolodott, olyannyira, hogy nekünk, itt - is - felcseperedő gyermekeknek, az erdő már csak egy hosszú kirándulással elérhető messzi szépség maradt. Hajdanán azonban még valóban a falu határáig borítottak fák be mindent! S ha valaki az előbb lelki szemei előtt elképzelte Mórt, amint csupasz termőföldek határolják, kérjük, most egy pillanatra képzelje magaelé ugyanazt a tájat, csak egy picit kissebb faluval, de körös-körül mindenütt fákkal! Milyen gyönyörű is lehetett ...
A legenda első pontja tehát igaz lehet, ha tudjuk, hogy mikor is találták ezt a gyermeket. Hogy a pontos időpont kiderüljön, gyerünk a templomba!
Elmentünk a templomba, s belekukkantottunk a keresztelési bejegyzésekbe. Kerestünk valamit, bár magunk sem tudtuk mit is. Kerestük a nyomot, fel sem készülve eléggé, mit is találunk:
Az apai ágat követtük, hisz legendánk múltjában a leszármazás még egyenértékű volt ezzel. Nagyapánál kezdtük: Princz János. Majd az ő apja: Princz János. Majd az ő apja: Princz János. ... A neveknek akkortájt szigorúbb jelentése volt. ... A gyermekek közt - kik mai szemmel már meglepően sokan voltak - mindig akadt néhány János, István, netán több Mária ...
Szemünk elé lassan az akkor kor rajzolódott ki. Egy családba 8-10 gyermek, és mégis csak 4-5 név.
Ma már természetesnek vesszük, hogy aki megszületik, az csak élete alkonyán búcsúzik el szeretteitől, s ha mégsem, az szinte felfoghatatlan, feldolgozhatatlan egyedi, de legfőképp ritka eset. Ám akkor ... ?
Kicsit megborzongunk. Ha beleszületünk egy csodálatos világba, mely minduntalan csak arról szól, mit kell még elérnünk, hajlamosak leszünk megfeledkezni arról, amit már elértünk. ... Amit már Őseink elértek!: A felnövő csecsemőket, a jóllakott gyomrokat, a szabadidőt vagy például, hogy itt és így olvasod e sorokat (s mennyi mindent még!).
A múlt borzongató dohos világában, hirtelen, mint lángoló fáklya világította meg elménk egy bejegyzés - térítvén vissza eredeti célunkhoz hirtelen. Szó szerint 1 bejegyzésről van szó: "Princz János, született 1845 február 10, apja Princz János, anyja Furtenbacher Mária".
Ennyi. Se több, se kevesebb. Ennek a párnak egyetlen gyermeke született egész életében. S mí meglepő, hogy pont télen!
Mit jelenthet ez? Két ember, akiknek csak egy gyermeke születhetett? Lehet. De legendánk ismeretében talán van egy valószinűbb változat is:
Ennek a két embernek nem lehetett gyermeke. Hogy miért, arra talán már sosem derülhet fény, de számunkra ez most nem is annyira lényeges. Találtak egy gyermeket a falu szélén. Kié legyen? Mások talán teherként vállalták volna fel, de nem úgy e pár. Isteni igazságtételt láthattak benne, vagy csak egyszerűen életük fordulását. Fontos lehetett számukra, s mivel egyetlen esélyüknek tűnt, ezerszeresen is óvták, védelmezték, hogy felnövekedhessen - s minden bizonnyal többet is ehetett, ami megincsak növelte túlélési esélyeit. Felnövekedett, éltetvén tovább a Princz nevet - ami, így valószinű, nem a diszes öltözék miatt ragadt reá.
De még mindig itt a kérdés: Ki volt ő? Tartogat még meglepetéseket számunkra e legenda?
A legenda szerint díszes ruhába volt kitéve. Ezek szerint gazdag családból származhatott. S mivel akkoriban a gyermek felvállalása szinte kizárólagosan az anyára hárult, vélhetőleg az anya származott gazdag családból. Szerethette gyermekét, de családi helyzete nem engedte meg, hogy felvállalja. Titokban hordta ki, amiből pontosabban ki lehetne deríteni személyét, de kutatásunk e téren még nem fejeződött be. (Minden segítséget örömmel fogadunk!) Az apa személye szintúgy homályban még előttünk, de ki tudja, hátha éppen Te tudsz valami olyan apró információval szolgálni, ami segíthet szétoszlatni e homályt!
Ennyit hát az ősi múltról. A legenda tükre még homályos, kopottas és vakfoltok is lesznek rajta mindig, ám belé nézve már sokkal többet látunk egy egyszerű mesénél. Önmagunk tükröződünk - mégha kissé torzan is - belőle vissza. A múlt, ahonnan származunk, akik voltunk, akik vagyunk:
| "Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős - az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom! " |
József Attila |